Aki nem volt allergiás a parapszichológiára

Az allergia az emberi civilizáció vakvágányos fejlődése eredményeként hovatovább népbetegséggé vált. És egyre jobban terjed, ahogy a modern technika birtokába veszi a különböző vegyszereket, műanyagokat, anélkül hogy káros voltukról hitelt érdemlően meggyőződne. És az sem segít, hogy elsődleges forrása, a rovarcsípések ellen a medicina felvette a kesztyűt és a harcot.
Az anafilaxia extrém allergiás reakció. Váratlanul csap le áldozatára és halálos is lehet. Főként, ha nincs elérhető közelségben orvos. De akadt egy tudós, aki megküzdött vele és legyőzte, Nobel-díjjal jutalmazták érte.
Számunkra ennek ellenére nem ezért érdekes a derék férfiú. Egészen másért. Jóllehet az egyik legegzaktabb tudományágban, az orvostudományban hozott létre maradandót, alkotó nyugtalansága arra ösztönözte, hogy kirándulásokat tegyen az akadémikus tudomány által talán még ma sem maradéktalanul elfogadott területeire. Kutatni kezdte az anomáliás jelenségeket, belevetette magát a paratudományok dzsungelébe. És mintegy mellesleg, sok egyéb szenvedélye mellett megalapozója és kutatója volt a parapszichológiának, úttörő szerepet játszott a hipnózis és telepátia rejtélyeinek a felderítésében.
És tette mindezt akkor, amikor a századfordulón a tudomány hatalmas ugrással kezdte meghódítani a megismerhető világot. S vele az addig megismerhetetlennek kikiáltottat is. Mit sem törődve sarlatánok jelentkezésével, akik mindig kísérték a tudományos megismerést.
Jó családba született bele 1850-ben Párizsban. Apja a Sorbonne professzora volt, sebészetet oktatott. Volt kitől örökölnie érdeklődését a medicina iránt. Igaz, édesanyja szakított a családi hagyománnyal. Noha megszerezte az orvosi diplomát, inkább verseket és színdarabokat írt Eugenie Renouard néven.
Charles Richet (1850-1935) az egyetem elvégzése után egy ideig gyakornokként a párizsi Salpetriere kórházban dolgozott, Jean-Martin Charcot (1825-1893) keze alatt. Charcot a hisztériás betegeket hipnózissal gyógyította s ebben szerzett magának hírnevet. Ennek ellenére Richet nemzetközi elismerést az immunbetegségek és az azt kiküszöbölő vakcinák elméletének kidolgozásában és gyakorlati kutatásában ért el. Izolálta a Staphylococcus baktériumot, majd 1902-ben bevezette az anafilaxia kifejezést az orvostudományba. 1907-re kidolgozta a túlérzékenységi reakció általános elméletét, ezért 1913-ban fiziológiai Nobel-díjjal jutalmazták.

A Nobel-díjas nyughatatlan lélek
Richet nem volt szakbarbár. Igazi reneszánsz emberként szinte minden érdekelte. A madarak röpülését vizsgálva eljutott a meggyőződésig, hogy az ember képes gépekkel a magasba emelkedni Az 1890-es években együtt dolgozott az aviatika francia úttörőjével, a sűrített levegő segítségével magasba emelkedő repülő megtervezőjével. Victor Tatinnal (1843-1913). Később Louis Charles Bréguet (1880-1955), a nagy francia repülőmérnök helikopter kísérleteit támogatta anyagilag.
Richet érzékeny volt az emberi szenvedés iránt is. Önfeláldozón, már nemzetközileg elismert tudósként – megtehette volna, hogy nem vállalja – gyógyított az első világégés frontjain, s ezzel párhuzamosan a vérplazma transzfúziójának tökéletesítésén is dolgozott. A fronton szerzett tapasztalatai meggyőződéses pacifistává tették. Több könyvet írt, némelyiket álnéven, melyekben felhívta a figyelmet a háború pusztításaira.
Az angol Francis Galtont, Charles Darwin unokatestvérét követve Richet elfogadta és hirdette, hogy az ember öröklődő hibáit ki lehet és kell javítani. Így lett híve és szószólója az eugenetikának, mint társadalomfilozófiai irányzatnak. Szándéka nemes és humánus volt, szerinte az orvostudomány genetikusan beleavatkozhat az emberi szervezetbe a szellemi és testi képességek javítása érdekében. Ezt gyakorlati érvekkel támasztotta alá. Az intelligencia fokozása, a szenvedés csökkentése alapvető érdeke az emberiségnek. Törekvéseiben egészen addig elment, hogy támogatta, tiltsák meg a fogyatékosok házasodását, sőt helyeselte a debil, imbecil (gyengeelméjű) férfiak kasztrálását is. A neves osztrák pszichológus és író Gustav Jahoda (1920-2016) élesen bírálta Richet-et azon kijelentésért, hogy a színes bőrűek a civilizációs skála alacsonyabb szintjén állnak. Hogy jogos-e bírálata, az nem bizonyosodott be, az viszont tény, hogy a faji tisztaságot hirdető fasizmus ezeket az elveket nemcsak vallotta, de a gyakorlatban alkalmazta, nemritkán ürügyként az elnyomásra, gyűlöletkeltésre.
Az extraszenzoriális percepció
Alekszandr Akszakov, orosz író (1832-1903) keltette fel Richet érdeklődését az érzékelés nem hagyományos formái, az érzékszerveinken túli érzékelés (szakkifejezéssel: extraszenzoriális percepció) lehetőségei iránt. Orosz kollégája hipnotikus állapotban váltotta ki ezt a képességet. A hipnotizálás mechanizmusa nem volt ismeretlen a francia tudós számára, hiszen korábban foglalkozott vele. Orosz tudóstársa kísérleteihez médiumokat használt. Ezekből akkortájt volt éppen elég. Közülük a legismertebb, leghírhedtebb az olasz Eusepia Palladino volt. Az olasz hölgy azt állította magáról, hogy rendkívüli, úgymond természetfeletti képességekkel rendelkezik. Erről meg is tudta győzni közönségét. Később kiderült, hogy nem éppen korrekt módon, a szemfényvesztés fogásait is bőven alkalmazva. Palladino demonstrálta a levitáció jelenségét, vagyis tárgyakat emelt a magasba, anélkül, hogy hozzájuk ért volna. Szeánszain kapcsolatba lépett a túlvilággal, kommunikált a halottakkal. Ehhez a bibliai János király szellemét hívta segítségül. Természetfeletti jelenségek generálásával, de főképp szuggesztív előadásmódjával, meggyőző erejével számos komoly tudóst maga mellé állított. Igaz, az éber és jó szemű, a szemfényvesztésben profi bűvészek, beleértve a híres Houdinit is, rajta kapták, hogy trükközik. Mindez nem zavarta a lengyel Bolleslaw Prustot, hogy számos izgalmas epizódot a médiummal való találkozására támaszkodva építsen bele nagyszerű történelmi regényébe „A fáraó”-ba.
Richet komolyan vette a paratudományokat, s aktív kapcsolatot tartott fenn korának azon tudósaival, akik hasonlóan vélekedtek az extraszenszibilis érzékelésről, így a német pszichiáter tudós Albert Freiherrvon Schrenck-Notzinggel (1862-1929) illetve a paratudományok egyik elfogadójával és művelőjével, Frederic William Henry Myers-szel (1843-1901). Richet beindította az Annales des sciences psychiques évkönyvet, majd 1919-től a párizsi Nemzetközi Metafizikai Intézet elnöke lett.
Richet kutató elméje parancsát követve ab ovo nem mondott semmire nemet. Ha nem tudott megmagyarázni egy jelenséget, kora tudósaitól eltérően nem tagadta azonnal a jelenség létét. 1894-ben bevezette a parapszichológiába az echtoplazma kifejezést. Úgy gondolta, hogy egyes médiumok képesek arra, hogy testükből materiális jellegű anyagot vessenek ki. Ezzel mintegy lerakta a spiritualizmus alapjait. Követői az echtoplazmának szellemi tartalmat is feltételeztek. Richet azért megmaradt realistának, tudósként értékelte a jelenségeket, tagadta, hogy ennek az anyagnak köze lenne az emberi szellemhez, az emberi értelem szellemi tartalmához.
A „hatodik érzék”
Richet, bár érdeklődött a paratudományok iránt, tudott józan maradni és distinkciót tenni. Elfogadta, hogy az embernek van hatodik érzéke, képes vibrációk észlelésére. Ezt 1928-ban megjelent „Hatodik érzékünk” című könyvében ki is fejtette. A gyakorlati tapasztalat azt mutatja, hogy az ember rendelkezik általánosan elfogadott öt érzékszervén túl, egy azokat kiegészítő hatodik érzékkel (vagy nevezzük bárminek). Napjainkban már pszichológiai kísérletek igazolják létét, annak ellenére, hogy forrásait, mechanizmusát mind a mai napig nem sikerült felfedni. Ami – s ez mozgatta Richet fantáziáját is – nem jelenti azt, hogy nem létezik.
Richet alkotó módon közelítette meg a parajelenségeket, ám igazi tudósként egy centit sem engedett a tudomány kísérleti és tapasztalati úton igazolt eredményeiből és tanításaiból. Így noha a spiritualizmusból levezethető a halál utáni élet, Richet mint orvos és tudós ezt tagadta.
A századfordulón hemzsegtek a médiumok és a csodatevők. Richet próbált objektív maradni, ám nyitottsága és jó szándékú érdeklődése felülírta tudósi kétkedését. Vonzódása minden új iránt néha tévutakra vitte. Így például lenyűgözték az olasz Linda Gazerra (1890-1942) szeánszai, aki a materializáció jelenségét demonstrálta, élő anyag előteremtését tudományosan nem magyarázható, spirituális úton. Kutatta Joaquín María Argamasilla de la Cerda y Elío (1905 – 1985) Santacara 11-ik márkija hihetetlen képességeit is. A hosszú nevű spanyolt előkelő apja bíztatta, hogy demonstrálja állítólagos rendkívüli adottságait. Nevezetesen, hogy el tudott olvasni lezárt dobozokba tett leveleket, meg tudta mondani, mennyi időt mutatnak az oda rejtett órák. A közönség megdolgozásában a márki ivadék segítségére volt Valle-Inclan spanyol író, aki megingathatatlanul hitt Argamasilla természetfeletti képességeiben.
A mindenen átlátó médium lebukik
A sors fintora, hogy Argamasillát egy másik, a szemfényvesztésben nála jártasabb híresség buktatja le, Harry Houdini (kezdő képünkön). Houdini maga is beismerte, hogy mindaz, amivel előadásain szerepel, trükk, bűvészkedés. Ám ez csöppet sem csökkentette fellépései sikerét. A spanyol médium 1924-ben New Yorkban járt, ahol pechére a Pennsylvania Hotelben közönség előtt találkozott a profi illuzionistával. Houdini gyorsan rájött, hogy a derék spanyol csaló. Ügyesen kikukucskál a szemét fedő kötés alól, titokban felemeli a doboz fedelét, úgy olvassa az oda rejtett szövegeket. A Houdini dobozába tett írást már nem tudta felidézni. Argamasilla ezután – még hatvan esztendeig élt – nem tartott újabb pszichikai bemutatót.
Richet nagy tudós és nyitott elme volt. Talán túlságosan is az. A jeles angol történész Ruth Brandon, aki több könyvet is publikált, melyekben kételyének adott hangot a spiritualizmus és a paratudományok kapcsán, bírálta Richet hiszékenységét. Pszichikai kutatásait értékelve megjegyezte „hinni akart, és nem volt hajlandó elfogadni semmilyen ellentmondó jelzést”.
Megállapítása találó volt. Richet valóban el sem tudta képzelni a csalást, a szemfényvesztést a tudományban, lett légyen az akár paratudomány is. Joggal, hiszen mindazt, amit az akadémia tudományosságban megvalósított, tisztességes úton érte el. Ugyanakkor őszinte, nyílt kiállása lehetőséget adott későbbi kutatóknak a paratudományok elismertetéséért vívott harcukban. Erről tanúskodik szép hitvallása is: „Bebizonyosodott, hogy ami a szubjektív metapszichikai észlelést illeti, a legracionálisabb magyarázat az, ha feltételezzük, hogy az ember képes szupernormális, természetfeletti megismerésre. E jelenségek rezgései nem érintik a tradicionális érzékszerveket, viszont mozgásba hozzák az emberi intelligenciát”.
A vita még nem dőlt el, a paratudományok és az anomáliás jelenségek kutatása változatlanul az érdeklődés középpontjában áll. A tudomány öles léptekkel halad előre, feltehetően még sok új, érdekes, titkokat feloldó megállapítás kerül napvilágra.

Földeák Iván